A Szegedi Tudományegyetem Egészségügyi Főiskolai Kara egyes szakain a képzési programok része az egészségügyhöz kapcsolódó jogi ismeretek oktatása. Az 1997. Évi CLIV. tv. az egészségügyről hatálybalépése óta a tananyag részét képezi a betegjogok oktatása.
A különböző szakok képesítési követelményei, valamint a rendelkezésre álló óraszámok más-más keretet biztosítanak a hallgatók és az oktatók részére a betegjogokkal történő foglalkozásra.
Az előadás ezeknek a kereteknek a bemutatásával, valamint 239 diplomás ápoló, 50 gyógytornász, és 24 általános szociális munkás (egészségügyi orientáció) hallgató által, különböző szempontok alapján megírt beszámolója alapján dolgozza fel a hallgatók tapasztalatait a betegjogok gyakorlatban történő érvényesüléséről.
Végső konklúzióként úgy fogalmazhatunk, hogy a betegjogok, mint önálló tantárgy oktatása szükséges, de nem elégséges az alapvető szemléletváltáshoz. Feltétlenül törekednünk kell arra, hogy integráltan, más tudományterületek részeként is foglalkozzunk ezzel a kérdéskörrel, hogy igaz legyen az egyik gyógytornász hallgatónk megállapításának első mondata és fel sem merüljön a második.
„Ahogy ezeket a jogszabályokat olvastam arra gondoltam, hogy ezeknek a dolgoknak annyira természetesnek kellene lenniük, hogy talán nem is lenne szükséges törvénybe foglalni őket. Aztán rájöttem, hogy hiába vannak jogszabályokban megfogalmazva, sajnos mégsem tartják be őket teljes körűen.”

ÁNTSZ Pest Megyei Intézete

Az előadás egy esztendő betegjogi eseteit ismerteti. A betegpanaszokban megjelölt indokokat előfordulásuk gyakorisága alapján tárgyalja és a kivizsgálás során feltárt okokat az alábbi főbb csoportokban sorolva elemzi:
•    A tájékoztatás hiánya, kommunikációs zavar;
•    Betegápolási tevékenység (a betegápolás minősége, szervezetlensége);
•    Az egészségügyi dokumentáció megismeréséhez való jog megsértése;
•    Az egyes beavatkozásokba való beleegyezési jog megsértése;
•    Kórházi szövődmények illetve nosocomiális hátterű események, amelyeket a beteg vagy hozzátartozója a betegjogok sérülésének tulajdonított;
•    A betegjogok érvényesülése akadályozására hivatkozva tett, valójában a szociális ellátást érintő panaszok (szociális segély, nyugdíj kiegészítés kijárása, stb.);
•    A beteg által igényelt ellátás elmaradása;
•    Az infrastruktúra hiánya miatti kényelmetlenség, rossz higiénés viszonyok;
•    Bizalmatlanság a titoktartást illetően;
•    A személyi szabadságot – ezen belül a mozgásszabadságot – korlátozó módszerek.
Az esetek elemzésének közzététele tanulságos lehet mind az egészségügyi intézmények mind a betegjogi képviselők számára a betegjogi panaszok kezelésében.

A mai félreértésekkel, félreértelmezésekkel és félretájékoztatással terhes közhangulatban az egészségügyben dolgozók létérdeke, hogy megőrizzék a betegek megbecsülését és ne veszítsék el a hozzájuk fordulók bizalmát.
Mindennapi munkánk során tapasztalhatjuk, hogy a betegek – jogaiknak pontos ismerete nélkül is – elvárják személyiségük, emberi méltóságuk tiszteletben tartását, tudni akarják betegségük lényegét és azt is, hogy mik a kilátásaik. Ezzel szemben nem hatja meg őket a már régen krónikussá vált nővérhiány, az orvosok leterheltsége, az eszközpark elavultsága, hiszen jelenleg is igen magas járulékot fizetnek az egészségügyi ellátásért.
A kérdés: hogyan lehet ebből a csapdának látszó helyzetből kimászni? Van-e eszköz, amely segít eloszlatni a félreértéseket? Lehet-e közreműködőt találni a kialakult konfliktusok tisztázására?
Léteznek ilyen eszközök és közreműködők. Egy közülük a betegjogi képviselői rendszer, melynek egyik legfontosabb küldetése, hogy javítsa a betegek és az egészségügyi ellátó személyzet közötti párbeszédet, vagyis az elmélet és a gyakorlat megvalósulását.

A betegjogok megvalósulását biztosító technikai és adminisztratív feltételek megteremtésén túl a kórházvezetés legfontosabb feladata a fogékony intézeti kultúra megteremtése. Ebben a korszerű humánpolitika minden lehetőségét fel kell használni (kiválasztás, oktatás, továbbképzés, motiválás, ösztönzés, kommunikáció fejlesztése, stb.). Alapos elemzés alá kell vonni a kritikus ellátási helyzeteket (halál és halálközeli állapotok, életveszélyes vagy hosszú lefolyású súlyos betegségek, intenzív ellátás, cselekvőképtelen betegek ellátása, stb.) és fel kell készíteni a személyzetet ezen szituációk kezelésére, tudatos levezénylésére.
Elemezni kell az egyéni betegjogok iránti igények mértékét, megvalósulásuk feltételeit, lehetőségeit és akadályait, nem utolsó sorban anyagi következményeit.
Kiemelt feladat a panaszkezelés rendjének és módjának szabályozása, illetve a megelőzési lehetőségek kihasználása (aktív irányított tájékoztatás, PR és marketing, nyitás a civil társadalom felé).
Lényeges annak a társadalmi, jogi és politikai környezetnek az ismerete, melyek mozgásterünket befolyásolják (paradigmaváltás az orvoslásban, egészségpolitikai diszfunkciók, forráshiány, finanszírozási visszásságok, paraszolvencia, munkaerő gondok, kártérítési igények szaporodása, stb.) illetve annak elemzése, milyen módon tudnánk elérni ezen körülmények kedvező irányú változását.